A következő interjúban Fenyvesi Bori építész tanárunkat kérdezzük, kitűnő lehetőség, hogy jobban megismerjétek. Fogadjátok szeretettel!

 – Több olyan emléket tudok felidézni, amit utólag az építész szakmához való közeledésemnek tekintek. Egyszer történt, kisgyermek koromban; otthon voltam testvéreimmel nyári szünetben, és elkezdett erősen fújni a szél; érezhető volt, hogy nagy vihar közeleg. Akkoriban egy olyan lakásban laktunk, amelynek volt egy tömör, kő mellvédfalas erkélye, és felülről is védett a többi emelet erkélyének vasbeton födéme. Testvéreimmel meghúzódtam a mellvédfal mögött, hálózsákba bújtunk és néztük, ahogy egyre erősebben fújja a szél a hatalmas gesztenyefákat és a port a zuglói utcán. Leszakadt az ég; villámlás, dörgés, őrületes zápor, amit izgalommal és kíváncsisággal figyeltünk onnan, ahol tudtuk, éreztük, hogy biztonságban vagyunk, mert védelmez minket házunk a természet vad erejétől; mintha egy magunk építette erdei kunyhóban lettünk volna. Azóta sokszor eszembe jut, hogy milyen erősen éreztem azt az óvó gesztust, amit az épített környezet és az otthonunk nyújt. Máskor, minden mozgatható bútort és textilt összehordtunk a szobában, és kuckót építettünk belőlük; ott „éltünk” akárcsak hajótöröttek egy lakatlan szigeten. Már akkor is az ötletelés és építés folyamata foglalkoztatott leginkább, illetve az így létrejövő új terek megismerése. Erős élményem, mikor waldorf óvodába kerültem; mintha új világ tárult volna fel szemeim előtt; emlékszem, minden illatot, színt, ízt és anyagot próbáltam mélyen magamba szívni, annyira csodáltam azt a természetesen gyönyörű világot. Azóta is táplálnak azok a (tér)tapasztalatok, amik ott értek. A kontraszt szembetűnő volt az első ovimhoz képest, ahol minden játék és ahhoz kapcsolódó tárgy tömeggyártva készült, nagyrészt műanyagból. Később, tizenkét éves lehetettem, mikor az Ábel a rengetegben című Tamási Áron könyvet olvastam; olyan erősen hatott, hogy onnantól kezdve megrögzötten építeni akartam egy valódi kis házat. Megterveztem, némi segítséggel megmaketteztem, költségvetés is készült hozzá, odáig jutottam, hogy az alap kontúrját körbeástam a kertben. Ahogy gondolkodom a válaszon, egyre több ideilleszthető emlék jut eszembe, de lehet ennyi elég lesz.

 

– A kedvenc részem a tervezés első fázisa, amikor kezdetét veszi a megismerési folyamat. Kibomlik a feladat; meg kell ismerni a megbízókat és személyiségüket, vágyaikat; megtalálni a közös nyelvet. Minden fontos információ megszerzése és a tervezési program megszületése után, megkezdődhet az átszellemülés, inspirálódás és a terv alapkoncepciójának megfogalmazása. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor még bármi lehetséges, majd elkezd letisztulni a sok ötlet, gondolat egy vezérfonallá.

 

– Az összes tanáromat idesorolhatom az egyetemről (MOME építészeti intézet és elméleti intézet), a teljesség igénye nélkül: Nagy Tamás, Janáky István, Turányi Gábor, Csomay Zsófia, Marián Balázs, Göde András, Gyürki-Kiss Pál, Tihanyi Dominika, Ferencz István; mindenkitől kaptam valami értékeset, amit nem fogok elfelejteni. Nélkülük nem lennék építész és amellett, hogy mestereimként tekintek a volt tervezőtanáraimra, kicsit pótszülőként is gondolok rájuk. Viszont a legtöbbet Cosovan Attila tervezőművésztől (https://www.cosovan.com/) kaptam, vagyis férjemtől, aki már az egyetemi évek alatt arra buzdított, hogy fogalmazzam meg tervezői filozófiámat, ami mindig támpontot adhat munkámhoz; alapozom rá projektjeimet (és gondolkodásomat), megkülönböztet más tervezőktől és általa mélyebben megismerhetnek azok, akiknek/akikkel együtt dolgozom. Így kristályosodott ki a tervezői szelídítés (https://szelidhaz.blogspot.com/p/szelidites.html), mint kiinduló megközelítés tervezői kérdésekben/helyzetekben. Ez szoros összefüggésben van Attila tervezői módszerével, ami a Designkommunikáció (magyarul tervezői kapcsolatteremtés, https://hu.wikipedia.org/wiki/Designkommunik%C3%A1ci%C3%B3), amit ő a doktori folyamata alatt dolgozott ki, és tervezőként nagy sikerrel alkalmaz azóta is.

 

– Ez nem egy könnyen tömöríthető téma, de megpróbálom röviden összefoglalni. Fontos volt számomra, hogy a diplomamunkám állásfoglalás is legyen, mely során megfogalmazom a tervezői hitvallásom, és bemutatom minta projektként. Már kamaszkorom óta szeretek filozofálni és az emberi élet értelméről, lehetséges céljairól gondolkodni. Miközben saját tervezői identitásom megfogalmazásán dolgoztam, ráébredtem egyik fő motivációmra, a szelídítésre, amely kapcsolódik a sokéves lovas korszakomhoz is. A cím beszédes; abból a környezetpszichológiai alapvetésből indultam ki, hogy az ember környezetével folyamatos kölcsönhatásban létezik; hatunk környezetünkre és az visszahat ránk. Ha szelídítő szándékkal tervezünk egy épületet, az szelídítően fog hatni az emberekre, akik kapcsolatba kerülnek azzal. Az összes tervezői döntés ennek szellemében született; téma- és helyszínválasztás, funkció meghatározása, építészeti struktúra létrehozása, anyagok kiválogatása, épületegyüttes működése; egyszóval a projekt minden mozzanata ezt a célt szolgálja. Elképzelésem szerint, az ember egyik legemberségesebb képessége az, hogy a mindennemű környezetünket képesek vagyunk szelídíteni. Egyfajta fő célként definiálom ember és világ kapcsolatában a szelídítést; már az egyetemen minden projektemnél azt éltem meg, hogy szelídítem a témát, feladatot, magamat és az anyagokat, amikkel dolgozom. Rájöttem, hogy a tervezés maga is szelídítés; ezen a ponton ér össze a szelídítés és a designkommunikáció; lényegében mindkettő kapcsolatteremtés. Kutatásaim szerint, 2015-ben, mikor az alapokat lefektettem, újszerű tervezői megközelítés volt, hogy a szelídítés folyamatát terekkel, tárgyakkal kapcsolatban is értelmezzük és alkalmazzuk. Összefoglalva itt lehet olvasni a diplomamunkámról: https://cosibori.blogspot.com/2022/10/szelid-ember-szelid-haz.html

 

– Kihívás úgy létrehozni új dolgokat, épületeket, hogy a terv egyszerre adjon lokális és globális válaszokat; a fókuszba beleférjen az egész bolygó élete, a helyi adottságok és a leendő lakó vágyainak teljesülése is. Kihívás megtalálni az egyensúlyt a természet, és az ember alkotta világ között; tervezőként visszafogni magunkat, és olyan tárgyakat, tereket tervezni, amiknek valóban van létjogosultsága. Kihívás felhasználni a meglévőt, törődni a múlttal és a régi dolgokkal; nehéz szembemenni a fogyasztói társadalom sodrásával, főleg úgy, hogy az építtetőknek/megrendelőknek sokszor más szempontok jóval fontosabbak (profit, státuszszimbólumok stb.)

 

Nekem nőként még kihívást jelent a szakmai élet és a családi élet összehangolása. Egy ideig nem foglalkoztam ezzel a kérdéskörrel, legyintettem rá; csak akkor vált fontossá, mikor saját bőrömön kezdtem érezni a nehézségeket, a folyamatos elégedetlenséget. Mindkettő egyaránt rossz; ha nem tudok elegendő időt szánni a gyermekeimre a szakmám miatt, vagy ha az anyai teendők felülírják a szakmai életem. Ez nem a „ma” kihívása, hanem a nők kihívása ezen a területen (is). Folyamatos egyensúlykeresés; nincs titkos recept, amit, ha birtokolsz, életed végéig követni tudsz. Minden nap, hónap, év újdonságokat hoz, nagyon rugalmasnak kell lenni, ez nagy kihívás! Nekem szerencsém van abban, hogy a férjemnek is nagyon fontos, hogy szakmailag én is ki tudjak teljesedni, maximálisan támogat ebben.

 

– Ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy mi az, amit visszanézve nagyon fontosnak tartok. A legfontosabb figyelni azokra az emberekre (tanárokra, tervezőkre), akik az élettapasztalatukat próbálják átadni; kérdezni tőlük és beszélgetni velük amennyit csak lehet. Most, hogy az oktatói oldalon állok, tudom mennyivel előrébb jut az, aki aktívan részt vesz feladatokban, előadásokon, kommunikál és célokat fogalmaz meg magának.

 

De hogy a kérdésre is adjak választ; jó lett volna tudni felvételizés előtt, hogy az egyetemre be lehet menni nézelődni, beszélgetni hallgatókkal, akár oktatókkal, mert többnyire nagyon nyitottak az érdeklődőkre. Lényeges tudás, hogy mikor kell időben megállni egy koncepció megalkotásában. A tervezésre szánt időt úgy kell beosztani, hogy elegendő jusson egy koncepció kidolgozására, téri megfogalmazására, ugyanis a kidolgozási fázis legalább annyi újat hozhat a tervbe, sőt, gazdagíthatja, mintha újabb és jobb utakat keresnék.

 

–Térérzék, formaérzék, arányérzék, stílusérzék, jó ízlés, empátia, holisztikus látásmód, kitartás, kíváncsiság, és a rajzolva gondolkodás.

 

– Járjanak nyitott szemmel, figyeljék a környezetüket, rajzoljanak, fotózzanak, próbálják a saját látásmódjukat, egyéniségüket megismerni, megérteni és kifejezni. Nézzenek meg sok kiállítást, olvassanak mindenfélét, és a hatásokat, viszonyulásukat tudatosítva alkossanak véleményt.

 

– Első sorban felvételi előtt álló, építészeti tervezés iránt érdeklődő fiataloknak szól a kurzusunk, ezért célom minél több érdekes és inspiráló gondolatot, módszert, teret és tárgyat megmutatni a hallgatóknak, amik bevezetik őket a tervezői lét rejtelmeibe. Ezekhez eszközöket mutatni és aktívan támogatni saját gondolataik kibontakoztatását. Oktatóként célom még, hogy felvillantsam az építészet szépségeit, elmondjam, hogy hogyan dolgozik egy építész és ezzel közelebb kerüljenek a hallgatók tervezői egyéniségük kibontakoztatásához.

 

– Csatlakozz hozzánk, hogy többet megtudj arról, hogyan kell tereket tervezni. Ha velünk tartasz és komolyan veszed a kurzust, részed lesz az alkotói lét örömeiben.